kedveseim!

ez a blog nyilvános (volt). 

szerettem csinálni, most jöttem rá, mennyire. az elmúlt pár napban sokat röhögtünk a hülyeségeinken az urammal, de sokszor gondoltam arra is, de jó, hogy itt vagyunk, hogy elég bátrak voltunk feladni a szeretett munkánkat és a végén már egyáltalán nem szeretett munkahelyünket. éppen ezért, mivel szeretem csinálni, folytatom is. ezen a címen ez az egy bejegyzés marad nyilvános, hogy aki továbbra is szeretne olvasni, tudja, hol találhat. kérem, hogy akit érdekelnek a mindennapjaink, az írjon e-mailt a blog.hu-s üzenőrendszerben (az első komment ez alatt a bejegyzés alatt az enyém, a nevemre kattintva előjön az adatlapom, ott lehet üzenni), vagy aki "ismerősöm", jelentkezhet a facebookon is! viszont előre is elnézést kérek, bizalmatlan leszek. akik már eddig is kommenteltek, azoknak megvan az e-mail címe, róluk tudni fogom, jöhetnek-e vagy sem. akiét nem tudom, mert csak olvasott eddig, azt fogalmam sincs, hogy fogom ellenőrizni, de valahogy majd megoldjuk. 

minderre nem azért van szükség, mert én olyan fontos ember vagyok, hogy csak egy kiválasztott krém olvashatná a nagyjából egyforma, unalmas hétköznapjainkat. azért van rá szükség, mert vannak, akiknek a saját hétköznapjaik nem elég tartalmasak anélkül, hogy ne csinálnák a cirkuszt. vannak, akik idejönnek, olvasnak, majd máshol elmesélik, mit láttak itt. mesélik, mert költenek. kicsit elvesznek, kicsit hozzátesznek, a lényeg, hogy amit leírnak, annak köze nincs a valósághoz. még olyan is van, aki azt hazudja, hogy nem olvassa ezt a blogot, aztán mégis idéz innen... én meg gyűlölöm a hazugságot. aki egyszer nekem  hazudik, az elvágta magát. nincs többé. hát, nekik innen ezentúl nem lesz mit elvinni, elhazudni. 

ez az egy poszt van, ez alatt mindenki azt ír, amit akar. újra megnyitom a blogot, már ami maradt belőle. szabad a préda, szabad a vásár. 

köszönöm azoknak, akik eddig olvastak, akik az idejükből adtak kicsit ennek a blognak. én megyek tovább, a jelszó továbbra is: nemokos. :)